DR. GYŐRFFY LAJOS MENTŐKUTYÁS ALAPÍTVÁNY TÚRKEVE
ÉLET ÉS TECHNIKAI MENTŐCSOPORT
Dr. Győrffy Lajos állatorvos rövid életrajza
„Bácsalmáson vagyok itthon, de amíg csak élek, otthon mindig Keviben leszek…”
Túrkevén született 1926. december 13-án, apja Dr. Győrffy Lajos tanár, muzeológus, édesanyja Clauder Emma, gyermekei Katalin, Lajos, Péter, második házasságából Álmos. 1964-ben diplomázott az Állatorvosi Egyetemen. Vadász, nemzetközi szakbíró a kutyaminősítő versenyeken, számos szakkönyv és tanulmány szerzője. A „Nimród” vadász kitüntetés tulajdonosa, az O.E.B. Tenyésztők kitüntetettje.
Utolsó lakhelyén, Bácsalmáson hunyt el 2007. december 12-én, a túrkevei Vénkerti temetőben helyezték örök nyugalomba.
 |
Dr. Györffy Lajos Keviben született, ilyen nevű település azonban nincs Magyarországon. Pontosabban: a térképen és a települések jegyzékében nincs. Kevi az ősi túrkevei családok leszármazottainak az emlékezetében és tudatában él, nemzedékről-nemzedékre hagyományozódva. A turisták Túrkevére kérnek jegyet, az elszármazottak Kevibe mennek haza… |
|
|
- Kevi, azaz Túrkeve már Szent László király idejében templomos hely volt. Tehát kora Árpád-kori település. Aztán az 1200-as évek közepén, a tatárok elől hátráló és IV. Béla királyunktól menedéket nyert kunok szálláshelye lett. A kunhalmok mellett az Ecseg-pusztán felszínre került aranyozott ezüst tarsolylemez is erről tanúskodik. 1978 óta itt, Bácsalmáson vagyok itthon, de amíg csak élek, otthon mindig Keviben leszek…
|
|
Dr. Györffy Lajos állatorvos, a Földművelésügyi Minisztérium járványügyi osztályának egykori munkatársa, a MAVOSZ volt főállatorvosa, a neves kynológus, küllem- és teljesítménybíró, 2001 decemberében ünnepelte 75. születésnapját. Friss, serény, tevékeny. A kedves és szép Mária asszony, dr. Hartai Mária városi bíró dr. Györffy Lajos harmadik felesége - és éppen huszonhat évvel fiatalabb, mint a férje. Szóval Györffy doktor nyugodtan letagadhatná a korát. Komoly tempót diktál. Még tíz perc sem telt el azóta, hogy megérkeztem, de máris a második történelemleckénél tartunk.
|
|
|
|
- Nézd ezt a bikát! 1970-ben meghívást kaptam Zalából egy selejtbikára. Akkor a MAVOSZ-ban dolgoztam, bejelentettem hát a meghívás tényét a főtitkárnak, ahogy illik, ahogy elvárták. A bezerédi vadásztársaság volt a vendéglátóm. December volt. Barkácsoltunk. Szépen volt szarvas. Egyszer sikerült megközelítenünk egy rudlit. Kinéztem egy jó selejtbikát és meglőttem. A megyei fővadász kísért, és persze a helyi elnök. Mikor eldőlt a bika, szegény a fejéhez kapott: Miért azt lőtted, doki?! Hát nem láttad ott azt a szép nagyot…?! Azt szántuk neked… Szóval, muszáj volt követni a rudlit, meg kellett lőnöm a nagyobb bikát, már csak azért is, mert állítólag már két külföldivel is kibabrált. A lövés után elugrott, elég kalandos körülmények között vettük birtokba. Nem mondom, remegni kezdett a lábam, amikor közvetlen közelről megláttam…
Most az ebédlő főfalát díszíti. Pompás, kárpáti típusú trófea. A jobb szár 118,30, a bal 118,20 centiméter. A szemágak 37,50, illetve 37,80 centiméteresek. Az ágak tényleges száma 15.
- És a súlya?
- Papíron 11,52 kilogramm a hivatalos súlya…
- Hogy hogy papíron…?
- A valóságban ugyanis 14,l0…!
- És a magyarázat?
- A történelem a magyarázat. Amikor Vallus Pál hírét vette, hogy mit lőttem, hivatott. Remegett az idegességtől. "Hogy jössz te ehhez? Ekkora bikát még Kádár elvtárs se lőtt…!" A világkiállításra azért elvitték, igaz az elejtő neve helyén a vadásztársaság szerepelt…
|
|
Az 1971-es budapesti vadászati világkiállítás trófea katalógusa a 112. oldalon, a 343-as kiállítási sorszám és a magyar nemzeti kiállítás 23-as sorszáma alatt valóban a bezerédi Zalavölgyi Vadásztársaság nevén jegyzi dr. Györffy Lajos bikáját. Minden más trófeánál a tényleges elejtő neve szerepelt. A 22-es sorszám alatt például Bischof József, a 24-esen W. Schulte. Az "anonim" trófea 231,45 nemzetközi és 227,82 Nádler-pontot kapott. A rangsort Marion Schuster Lentiben zsákmányolt, 251,83 nemzetközi pontot elért trófeája vezette. A második helyen Joachim Schausberger gamási, míg a harmadikon Hans von Auloch lábodi bikája állt, 249,37, illetve 246,13 nemzetközi ponttal. Kádár János Telkiben zsákmányolt trófeája 228,50 nemzetközi ponttal a 35. helyen szerepelt a nemzeti rangsorban…
- De a történet folytatása is érdekes és tanulságos. Minden ismerősöm azt mondta: Öregem, ezt te sohasem látod többet. Nem is mertem jelentkezni érte. Egyszer aztán megszólalt a telefon, és Tóth Sándor azt kérdezte: Meddig őrizzük még a trófeádat…?! Mondanom se kell, repültem érte. De nem fért bele a Trabantba. Vennem kellett hát egy tetőcsomagtartót, s úgy parádéztam végig a fővároson a hatalmas trófeával…
|
|
|
Dr. Györffy Lajos könyvekkel, emléktárgyakkal, az ősöket ábrázoló festményekkel zsúfolt otthonában tulajdonképpen minden a közelebbi és távolabbi történelemről szól. Előkerül egy könyv: Maderspach Viktor Páreng-Retyezát című kötete, dr. Vajna és Társa kiadásában, Kittenberger Kálmán előszavával, 1935-ből. A megsárgult belső címoldalon a szerző dedikációja. "A bajnok a mesternek, őszinte szeretettel és barátsággal…"
- Ki volt a "mester"…?
- Anyai nagyapám, Clauder Kálmán. Az ő nagyapja pedig a thüringiai Koburg herceg fővadásza, akit aztán a felvidéki birtokára helyezett a herceg. Clauder Kálmán és Maderspach Viktor Erdélyben találkoztak és vadásztak együtt, ahol is a nagyapámnak fűrészüzeme volt. De apai ágon is vadászott minden ősöm. Édesapám például híres fogolyvadász volt…
A jogász végzettségű, majd a bécsi Keleti Akadémián tanult idős dr. Györffy Lajos, a túrkevei múzeum igazgatója, Túrkeve és a Nagykunság tudósaként szerzett magának országos, sőt európai hírnevet. Németül, angolul, franciául, oroszul, szlovákul, törökül beszélt, de értette az arabot is. Rokoni és munkatársi kapcsolatban állt Györffy Istvánnal, a neves néprajzkutatóval, akinek nevét a történelmi jelentőségű népi kollégium is őrzi. Idős Győrffy Lajos gyűjtötte és írta le a "Kun Miatyánk" kevi változatát.
- "Bezon atamaz kemze kekte / Szenlészen szen adon / Doson szen küklön…" - mondja dr. Györffy Lajos félig lehunyt szemmel, és a szobát a mélybe merült múlt és a távoli sztyeppék hangulata tölti be. A szavakat nem értem, de nem csengenek idegenül, sőt, mintha már hallottam volna őket valahol…
- Az első vadászatok élményét is apámnak köszönhetem - mondja egy kis idő múlva dr. Györffy Lajos. - Egy-egy busirozás alkalmával 15-20 foglyot is lőttünk. Fogoly és nyúl rengeteg volt, fácán alig. A patronokat is apám készítette, az én feladatom a kapszlizás volt… Az első nyulamat 1938 telén lőttem, egy egycsövű, húszas vadász flóberttel…
|
|
- A kutyák szeretete is családi örökség?
- Ez az egy dolog az, amit nem otthonról hoztam! Nem volt kutyakultusz, nem voltak kutyák. Adametz Leo, a kevi patikus volt az egyetlen kivétel, neki volt egy fekete rövidszőrű német vizslája. Az én kutyás életem Felsőgödön indult. Félix Endre bácsi "fertőzött meg", tőle kaptam az első magyar vizslámat is, Csibészt, aki Kittenberger Kálmán Szikrájának a kölyke volt…
- Mesélj róla…
- Pesten laktam, nem voltak megfelelő lakáskörülményeim, így aztán Csibész Fodor Tamás jóvoltából az Állatkert madárházában kapott menedéket.
|
|
|
|
De ez nem volt megoldás. Végül is elajándékoztam Ozsváth Sándornak, aki az unokabátyám. Ő gazdálkodott, bár mozgássérült volt. Mentek a szekéren, és ha nyúl ugrott a lovak előtt, a betanított lovak félre léptek, bátyám lepuffantotta a nyulat, Csibész pedig leugrott érte a kocsiderékból és szépen felvitte. Egyszer tetőfedő dolgozott a közelben. A zsuppot gondosan előkészítette, összecsomózta, majd szép sorjában felhordta az aprócska kévéket a tetőre. Csibész nézte egy darabig, majd a szájába kapott egyet, s a létrán felkapaszkodva hordani kezdte ő is…
A vadászkutyák tenyésztése, tartása, kiképzése és szakszerű alkalmazása terén óriási fejlődés következett be az elmúlt az évtizedekben. Különösen igaz ez a vérebkultuszt és kultúrát illetően. Pák Dienes 1829-ben megjelent "Vadászattudomány" című könyvében már írt a vérebről, azaz a "sebes vadat nyomozó" kutyáról. De a valódi ösztönzés külföldről érkezett. 1894-ben Erfurtban megalakult a Hirschmann Egylet, 1901-ben pedig az Osztrák-Magyar Véreb Egylet. A szép ívű fejlődésnek az első világháború vetett véget. A második után pedig szinte már semmi sem maradt. A tenyészetek tönkre mentek, a hozzáértő vérebvezetők elestek, fogságba kerültek, vagy külföldre menekültek.
|
 |
- 1967-ben a MAVOSZ keretein belül Korecz Andrással kezdtük a vadászkutyaügyet "bolygatni". Nagy volt az érdektelenség, az a nézet uralkodott ugyanis, hogy a jövő a nagyterítékű fácánvadászatoké, ahol a kutya csak zavar. A vérebbel kapcsolatban is közömbösséget tapasztaltunk. Hiába jelentek meg cikkek, érvelések "népgazdaság hasznosságukkal" kapcsolatban. 1968-ban mégis sikerült összehívni egy értekezletet és végre megkezdődhetett a vérebegylet újjászervezése, az útkeresés a Nemzetközi Véreb Szövetség felé…
Dr. Györffy Lajos 1974-ig a vérebszakosztály titkára volt, de azóta is minden jelentős rendezvény részese. Néhány év óta saját vérebet is tart, sőt Kálisztói Csalfának kölyke is van, Szarvaslesi Cibles. Kimegyünk hozzájuk, gyönyörködünk bennünk, élvezzük rajongó szeretetüket.
|
|
|
- Tudod, hogy mi az a Cibles…?
- Nem.
- Nos, az egy hegy, egy havas Erdélyben. És azt tudod, hogy miképpen sikerült Magyarországon visszahonosítani az erdélyi kopót…?
- Sajnos, azt sem…
- Pedig szép történet! Készültünk a világkiállításra. Fodor Tamással, Farkasházy Miklóssal azt a feladatot kaptuk, hogy dolgozzuk ki a kutyabemutató koncepcióját. Azt mondtuk: legyen a magyar fajták bemutatója. Mutassuk be a magyar vizslát mindkét szőrváltozatban, a magyar agarat és az erdélyi kopót. Jó. De kiderült: erdélyi kopó nincs, 1943 óta nem volt bejegyzett alom. Fodor Tomi szerzett egy erdélyi címet, ahol jó tenyészanyag volt. Nyiszor Péter volt a tulajdonos, Máramarosszigeten. Be is hozta a kölyköket Marosvásárhelyre. A hazaszállításuk rám várt. Egy székely ember csinált két szép faládát, felraktuk egy kiskocsira és hoztuk-toltuk az állomás felé. Báró Kemény János, az író és Clauder Kálmán, a nagybátyám húzta, én toltam a kocsit. Mondhatom szép kép volt. A gondok a határállomáson jelentkeztek. Jött egy szigorú határőr százados és azt kérdezte, van-e személyi poggyász? Van. Mi? Két kiskutya. Kifutott a fejéből a vér. És engedély a fináncminisztériumból? Az nincs. És miért nincs? Mert ehhez a szállítmányhoz nem kell - mondtam kétségbeesetten, egy vakmerő ötletnek engedelmeskedve. És miért nem kell? - Mert ez különleges szállítmány… Közelebb húztam magamhoz, s azt mondtam: Tudja, a maguk nagyfőnöke is vadász meg a miénk is. Együtt is gyakran vadásznak. És Ceausescu elvtárs most két kiskutyát küld Kádár elvtársnak…Ha úgy gondolja, hogy nem vihetem tovább, kérem adjon erről egy igazolást. Mondhatom, dermedt csend lett. Aztán hirtelen elhatározással azt mondta: Ne mozduljon innen, beszélek a főnökkel…!
- És amikor visszajött…?
- Azt kérdezte nagy szigorúan, hogy mikor ittak a kiskutyák…
|
|
